2015. július 29., szerda

1. fejezet

Minden egy márciusi pénteken kezdődött. Sima napnak indult, mindenki várta az esti osztálybulit, és a hétvégét. Én Varga Gergő vagyok, hatodikos. Tehát este volt az osztálybuli. Nagyon jól kezdődött. Az egész iskolában csak az osztályom, az ofő, Kiss, a magyar tanár és a konyhás néni. Miénk volt az iskola. Bementem az osztályterembe. Az asztalokon sütik, üdítők, minden. A nagyon jó zenét Andrásnak köszönhettük. Miután mindenki megérkezett, beindult a buli. A sütik, üdítők két óráig bírták, aztán nem kellettek senkinek, meg amúgy is elfogytak. Kint elkezdett esni az eső, de minket ez egyáltalán nem érdekelt. Az osztálybuliban az volt a jó, hogy még az iskolában aludtunk, tehát mindenkinél volt pizsama. Nem számítottunk semmi rosszra, de eljött az hívás nélkül. Mikor vége lett a bulinak, kezdtük felhordani a tesiteremből a szivacsokat. Miután az összes szivacs az osztályteremben volt, felmentünk, és próbáltunk aludni. Nyilván nem sikerült. A stréberek, Kristóf, Aladár és Bogi azonnal húzták a lóbőrt, de mi kiélveztük, hogy ezen az éjszakán együtt lehettünk, és ha tehettük volna egész éjszaka dumáltunk volna, de este tizenegykor Kiss odajött hozzánk.
- Most már tessék aludni, oké? - mondta. Kisst mindenki szereti. Tóth-ot, már nem. Őt megutáltuk, mióta tavaly erdei iskolában mindenkit büntetett azzal, hogy köröket kellett futni az erdei iskola körül egy gyerek miatt, aki nem is tudjuk, hogy mit csinált, és azt se tudjuk, hogy ki volt, de azért futni kellett. Mindegy. Lefekszünk, elalszunk, reggel lesz. Még mindig esik az eső, de mi még mindig nem törődünk ezzel. Elbúcsúzok mindenkitől, majd Marcival indulok haza. Helyesebben indulnék haza, mert nem tudtunk lemenni a földszintre, mert elöntötte a víz. Nem vettük észre, hogy míg aludtunk, addig árvíz lett. Lejöttek a többiek, és ők is megálltak mellettünk.
- Ez de szar! - mondta Levi a nagymenők csapatából.
- Ja, ez állati! - örvendezik Márk.
- Ezt, hogy nem számították ki a meteorológusok? - kérdezte önmagától az egyik stréber, Kristóf, majd elővette a füzetét meg a tollát, - ami mindig nála van, és azzal alszik - és elkezdett írni valamit.
- Ez nem kircsi! - mondta rágóval a szájában Antónia. - Ez nagyon nem kircsi!
- Pedig akartam menni shoppingolni. A fenébe! - nyugtalankodott Veronika, Antónia legjobb barátnője.
- Itt ragadtunk. - mondta Eszter, aki a legnormálisabb lány az osztályban. Ötödik eleje óta tetszik, de még nem tudja. Még... Ha az ilyen nyomikon múlik, mint én, akkor sosem fogja megtudni. A nagy álldogálásban, megérkeztek a tanárok, Kiss és Tóth.
- Mit törté... - kezdte el mondani Tóth, de aztán elakadt a szava.
- Mindenki jól van? Mindenki itt van? - kérdezte Kiss. Egyszerre vágtuk rá, hogy igen, majd megint az úszó földszintre néztünk.
- Ez nem jó! - mondta gondterhelten Tóth. - Gyertek, menjünk fel az osztályterembe!
Mindenki elindult. Mikor felértünk Tóth kérte, hogy üljünk le.
- Figyelem, figyelem! Nem tudom, hogy meddig leszünk itt! Nem tudom, hogy mi lesz.
- Tóth tanár úr! - ront be az ajtón a konyhás néni. - Tudtam, hogy itt vannak! Tudják mi van odalent?
- Tudjuk. - felelte Tóth.
- Csak azért jöttem, hogy mondjam meg önnek, hogy nagyon sok étel, és ital van a konyhán és a büfében, úgyhogy kibírjuk... körülbelül egy hónapig is , ha kell.
- Rendben.
- Tehát bármi is lesz, nekünk számítanunk kell rá! Erősek kell legyünk. És a legfontosabb, mint mindig... a csapatjáték. - fejezte be Tóth a kis beszédét, majd leült a tanári asztalhoz.
A stréberek tapsoltak, majd mikor mindenki szeme villámokat szórt rájuk, letelepedtek a székükbe.
- Rendben, akkor csoportokat osztunk! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése