Mikor visszament aludni Eszter, egyedül maradtam, majd elaludtam. Eszter tanácsolta, hogy aludjak, és pihenjek, amennyit csak tudok, mert az, ami történt, az durva volt.
Mikor felébredtem, nagy volt sürgés-forgás körülöttem. Mindenki látni akart. Miki jött oda elsőként hozzám:
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm... - mondta, és csak mondta, és mondta. Én meg csak hallgattam. Aztán odajött Tóth:
- Elég lesz, Miki! - mondta, majd odafordult hozzám. - Köszönöm.
- Szívesen.
- De volt valami, nagyon fura dolog...olyan izé...a mentésben.
- Mi?
- Az hogy öt percig bírtad levegő nélkül a víz alatt. - ez tényleg furcsa volt, még számomra is. Én sosem tudtam úszni. Akkor, meg, amikor kimentettem a fiúkat, hirtelen, mintha kopoltyúm lett volna. Mindenki csodálkozott. Pont én? Mikor, még, nem is tudok úszni? Ez különös - Nem tudsz semmit? - kérdezte Tóth.
- Nem! - vágtam rá egyből.
- Hagyjuk magára! - mondta Eszter. Kihozott a nehéz helyzetek börtönéből. Ránéztem, és bólintva köszöntem meg neki. Megint egyedül maradtam, de percekkel később megjelent Eszter, újra.
- Három óránként kell ellenőrizzelek, most kilenc van.
- Ó - néztem rá barátságosan. ez azt jelentette, hogy egy napot leszek Eszterrel. Mármint, hogy háromóránként jön be, de ő fogja hozni a reggelit, az ebédet, és a vacsorát. Számomra ez a mennyország! Egy célom volt aznap: elérni, hogy Eszternek is az a nap legyen a mennyország. Ez nem volt nehéz, szerencsére. Akkor vettem észre, hogy a kémia-teremben vagyok, egy matracon. Itt szokták tartani az elsősegély-tanfolyamot, és szakkört, amire Eszter játr. A terem közepén volt a matracom. Velem szemben a poros üvegek, amik mindig ott állnak, és soha az életben nem nyúl hozzá senki, még a kémiatanár, Kovács sem. Semmire nem használják. Igaz, nekünk hatodikosoknak, még nincs kémia, de Kovács tartja a természetismeretet, ami ebben a teremben van, és nem olyan rossz. Eszter leteszi mellém a reggelimet, ami szerintem más, mint a többieké. Tej, Sonkás kenyér, joghurt és valamilyen gyógyszer. Ovális alakja van, és zöld. Utáltam, és utálom a gyógyszereket, mert annyira büdös, hogy aki állva veszi be, az biztos, hogy a földön végzi, aki meg széken, az is. De, miután megettem mindent, és nagyon finomak voltak, bevettem a gyógyszert, kérés és víz nélkül. Eszter csak mosolyogva ült ott mellettem, én meg, (egyszer az életben) nem figyeltem rá, de úgy látszott, hogy őt ez cseppet sem zavarta. Csak ült ott, és mosolyogva nézte, ahogy eszem. Mikor megettem mindent, szalvétát adott, és mikor ide adta, akkor is mosolygott.
- Mitől van ilyen jó kedved? - kérdeztem tőle, majd, mikor mutatta, hogy tejes a szám, letöröltem.
- Nem tudom, de mikor három órával ezelőtt beléptem ebbe a terembe, nem tudtam nem mosolyogni. És most is ugyanez a helyzet.
- Igazad van. Annyira világos ez a hely, hogy egyszerűen nem lehet rossz kedve az embernek.
- Nem, nem azért. - nézett rám. Én megint, csak a szemét bámultam. - Miattad.
- Zene füleimnek!!! - gondoltam még egyszer.
- Miattad, mert...ahogy elkezdek veled beszélgetni, teljesen felszabadulok.
- Kösz, de ez nem csak nekem köszönhető, te ilyen vagy.
- Nem. Én egyáltalán nem ilyen vagyok! A barátnőimmel nem tudok úgy beszélni, mint veled, pedig őket régebb óta ismerem, mint téged. - erre nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és néztem a szemét. Még mindig a szemét. Csak a szemét. Nem tudtam mit mondani, de nem csippentettem le a tekintetemet a szeméről. Csak néztem, majd ő felállt.
- Kérsz még valamit?
- Csak maradj itt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése