8. fejezet

Másnap délben, mikor már megebédeltünk, Az osztálytermeink felé kezdtünk menni. Miki, és barátai nagyon röhögtek valamin. Nem tudom, hogy min. Nem is nagyon érdekelt, de azért zavaró volt, hogy állandóan hangosan röhögtek valami hülyeségen.
- Hahó! Kicsit halkabban! - szólt rájuk Tóth.
- Elnézést tanár úr! - mondták a fiúk kórusban, majd miután elment Tóth, megint röhögtek, de akkor ez engem mér nem zavart. Nekem csak Ágin és Eszteren járt az eszem.
- Vajon, tényleg nem mondja el neki? - kérdeztem saját magamtól. - biztos nem olyan bunkó. Vagy, de? Ha elmondja bárkinek, és az Eszternek, akkor én leszek az osztályban a lúzer, s az nem jó. Nagyon nem jó. Valamit tennem kell. - Sebesen futott végig az agyamon ez a gondolatsor. Odamentem Ágihoz.
- Ági! - szólítottam meg. - Ugye másnak nem mondtad el?
- De. A csoportnak. - mondta. Azt hitte, hogy rövidtávú emlékezetkiesésem van. Nyilván tévedett.
- Azt tudom, de rajtuk kívül?
- Senkinek, de ha sokat szekálsz, akkor hangosbemondóval fogom szétkürtölni.
- Honnan szerzel hangosbemondót? - próbáltam poénkodni, de Áginak nincsen humorérzéke.
- Elmondom mindenkinek. - mondta, majd elindult az osztálytermünk felé.
- Ne! - fogtam meg a vállát. - Kérlek!
- Akkor nem piszkálsz többet?
- Mikor piszkáltalak?
- Például most.
- Bocs. De máskor nem!
- Dehogynem.
- Mikor?
- Ebben a pillanatban.
- De ezelőtt?
- Amikor jöttünk az osztály felé.
- Jó, oké, bocs. - tényleg igaza volt. Kicsit fura voltam, de ha azon múlik, hogy ha kiderül, akkor lúzer leszek, akkor mindenki ezt csinálná, kivétel nélkül. Na, jó nem mindenki.
- Bemehetek? - kérdezi Ági egy kis idő múlva.
- Ja, igen, persze! - ébredek fel, mivel még mindig fogtam a vállát. Mikor beengedtem Mikiéket láttam meg. Megint röhögtek. Aztán közelebb mentem.
- Szerintem ki tudunk menni! - erősködik Levi.
- Ja! Levinek igaza van, fiúk! Menjünk le, és szabaduljunk már ki innen! - mondta Vilmos. Elindultak a bejárat felé. Én utánuk futottam. Elmentem Bogi mellett is. Mint mindig, valamit számolt.
- Fiúk! Várjatok! - kiabálok utánuk.
- Mi van?! - fordul meg Vilmos. - Te is jönni akarsz?
- Nem. Nem tudjátok, hogy mivel álltok szemben. Meg is fulladhattok. Nem mehettek le. Lehet, hogy ti vagytok a legjobb úszók, de ez nektek is sok.
- Haggyá' má'! Te lehet, hogy tök bénán úszol, de mi királyok vagyunk! Álljá' félre! - mondta Levi, majd félrelökött. Felnézek. Bogi már nincs ott. Egy-két perccel később megjött Tóth. Bogi riasztotta, mint mindig.
- Mi történt?
- A fiúk... - kezdtem.
- Név szerint? - vágott félbe Tóth.
- Miki, Vilmos, Levi és Márk. - hadartam el.
- Mit csináltak?
- Meg próbálnak kimenni.
- Ajjaj! Menjünk!
Lementünk az első szint és a földszint közötti lépcsőre. Mikiéket sehol nem láttuk, aztán semmilyen tétovázás nélkül, beleugrottunk a vízbe. Még Tóth is.
- Gyere már, Bogi!
- Rendben. - mondta Bogi, majd beugrott a vízbe. Én most különösen jól úsztam. Nem tudom hogyan. Addig mindig béna voltam. Egyszer megláttam egy elmosódott pacát a vízben. Aztán még egyet.
- Itt vannak! - üvöltöm, mikor kihajoltam a vízből. A bejáratnál, hatalmas fadarabok állták el az utat. Nem tudom, mi történt velem, de nagyon sokáig bírtam a víz alatt, levegő nélkül.
- Gergő, gyere ki! Most! Gergő! - hallottam Tóth kiáltását. Nem mentem vissza. Úgy éreztem, mintha kapnék levegőt a víz alatt. Odaértem Mikiékhez. Mind a négyen kábultak voltak. Megfogtam őket, aztán mentem Tóth-ék felé. Éreztem, hogy mostmár fogy a levegőm. Véletlenül elengedtem Mikit, de nem fordultam vissza. Mikor kitettem Vilmost, Márkot és Levit Tóth-ék elé, vettem egy levegőt, és visszafordultam.
- Várj! Hova mész!
Tovább úsztam, és megtaláltam Mikit. Nagyon siettem vele, de nem értem el Tóth-ot, és a többieket...