9. fejezet

Mikor felkeltem, Eszter nézett a szemembe. Rám mosolygott.
- Ezt csak álmodom? - kérdeztem bárkitől, aki hallott.
- Nem, ez én vagyok. - mondta Eszter. - Nagyon bátor voltál. Ági elmondott valamit, aminek lehet, hogy örülsz. - mondta, majd még egyszer rám mosolygott.
- Ági elmondta neki? Ezt biztos álmodom. - gondoltam magamban. - Neee! Mindenki megtudta a titkomat.
- Miért mondta meg? - kérdezem a lánytól.
- Mert azt mondta, hogy mivel oda leszek érted, ami igaz, ezért... csak, hogy tudjam.
- Mi?! Oda leszel értem?
- Igen.
- Mióta?
- Amióta, majdnem feláldoztad magad Mikiért.
- Tényleg? Hány napot voltam... - kezdtem, de nem voltam benne biztos, hogy csak elájultam. Szerencsére Eszter magától is rájött, hogy mit próbáltam kinyögni.
- Elájultál. Két napot.
- Ú, az nem jó.
- Hát, nem, és még egy napot bent kell maradj.
- Mi? Neee! - kiáltottam. - Amúgy, a fiúk hogy vannak?
- Neked köszönhetően teljesen jól. De, csak azért, mert te segítettél. Majdnem megfulladtak.
- Ki mentett ki?
- Tóth. Közel voltál hozzájuk. Könnyen kimentettek. Tóth ruháját száríthattuk, de... - kis szünetet tartott, aztán folytatta. - ...megérte.
- Zene füleimnek. - gondoltam. Eszterrel ilyen sokat még sosem beszéltünk. Csak azon a decemberi napon. Megláttam őt, Rékát, meg Annát a bejáratnál. Mikor bent voltak, odamentem hozzájuk.
- Sziasztok! - mondtam, de ők még nem fogták fel, hogy én is ott vagyok.
- Ő, izé...Szia! - köszönt vissza elsőnek Eszter.
- Ja, igen! Szia! - köszönt Réka és Anna kórusban.
- Hogy hogy itt vagy? - kérdezte Eszter. Ez a Városi Bevásárlóközpontban volt. Tényleg, az volt az első alkalom, hogy oda mentem, és fiúk nem nagyon szoktak járni oda. Akkor én Marcival és Botival voltam. Tamás büntetésben volt, ezért nem jöhetett el velünk, pedig mi azt nagyon szerettük volna. Ezután fél órát beszélgettem a lányokkal, de közben végig Eszter szemébe néztem. Ahogy ragyogott a zöld szeme, és mikor megcsillant, mert a lámpa felé nézett, az annyira gyönyörű volt, hogy csak arra tudtam nézni. Aztán elbúcsúztunk, és ennyi.
- Hány óra van? - kérdeztem Esztertől.
- Még csak hat, de vállaltam, hogy foglak ápolni, ha ezt lehet ápolásnak nevezni, mert egy csoportban vagyunk, és mert részt vettem az elsősegély-tanfolyamon.
- Más nem volt?
- Miért? Baj, hogy én vagyok?
- Tudod, hogy nem. - néztem rá bociszemekkel. Rám mosolygott.
- Senki nem jelentkezett önként.
- És te? Te miért?
- Mert mi egy csoportban vagyunk, és, amit Ági elmondott az irányított legfőképp.
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet, és tényleg nem álmodtam.